A kávé Magyarországra vezető útja különösen tekervényes volt – először a törökök hozták be, de velük együtt el is tűnt, hogy alig néhány évtized múltán másodszor is felbukkanjon, immár Nyugat felől, s megkezdje végleges térhódítását.
A százötven esztendei török hódoltság idején szép számban működtek kávéházak magyar földön. Vüdsúdi Mehmed (†1643) Budavár dicsérete című költeményében ezt írja:
"Olyan szép Budavár, mint maga Isztambul,
[...]
Ha kávéházba mégy, költők társasága
[...]
Bölcsei, mint a cukorszavú papagáj,
s a költői olyanok, mint a fülemülék..."
Ez a Buda legelső ismert szöveg, amely hírt ad Buda kávéházairól. Költők és bölcsek társasága gyönyörködtet bennük? Igen ám, de török költőké. A borivó magyarok ugyanis a kávét olyannyira az ellenség undorító italának tartják, hogy még a gondolatával sem igen barátkoznak.
A régi európai kávéházakat három típusba sorolhatjuk: a török a kávéhoz a dohány – és a kábítószerek – élvezetét kapcsolta, vagyis egyben "pipásház" volt; az olasz típust a különféle szerencsejátékok jelenléte fémjelezte, ez a "játékosház"; a német típus pedig békés társalgásra, újságolvasásra adott lehetőséget: "beszélgetőház".
A kultúrák útkereszteződésében fekvő Magyarországon kezdettől mindhárom funkció ötvöződött. Ha véletlen is, de jellemző hogy az első négy ismert pesti kávés a 18. század elején a szerb Cavesieder Blasius, az olasz Francesco Bellieno, illetve a német Johann Starkh és Franz Reschfellner volt.
Sajnos erről az időszakról egyetlen képi ábrázolás sem maradt fenn, de a 19. századból már igen. S minden kép, minden leírás arról tanúskodik, hogy e régi pest-budai kávéházak nem sokban különböztek későbbi utódaiktól.
A pesti kávéház közönsége kezdettől meghökkentően vegyes képet mutat. Robert Townson angol utazó megfigyelése szerint 1793-ban
"ennek a városnak több jó kávéháza van, de azt hiszem, avval, amelyik a hajóhíddal szemben áll, egész Európában nem mérkőzhetik egy sem. [...] És ide, a kontinens szokásainak megfelelően minden rangú ember és mindkét nem eljöhet, s a fodrász púderes kabátjában, meg az öreg kofaasszony is eljön, hogy kávéját elfogyassza, vagy likőrjét megigya, akárcsak a grófok vagy a bárók."
Voltak persze elegáns és drága helyek, s voltak ócska, kopott berendezésű kis üzletek, de akinek volt annyi pénze – vagy, ami nem kevésbé fontos, annyi hitele –, amennyi egy kávéhoz kellett, azt sehonnan nem tessékelték ki. Ha ismerte a kávést, a pincért vagy valamelyik törzsvendéget, beülhetett úgy is, ha egy vasa se volt. Elolvasta a lapokat, ivott két pohár vizet, aztán – maradt még egy kicsit. Hiszen ingyen volt a fűtés, a világítás, a beszélgetés…
Bizonyos rendszert vitt a kávéházak életébe, hogy a nap különböző időszakaiban más és más vendégkör lepte el az asztalokat. Kosztolányi Dezső 1914-ben a következő tréfás "órarendet" állapítja meg:
"Van hivatalnok-idő (reggel héttől nyolcig), ügyvéd-idő (reggel nyolctól fél tízig), orvos-idő (reggel fél tíztől fél tizenegyig), nyárspolgár-idő (félegytől délután háromig), családidő (délután négytől este hétig), szieszta-idő (este félnyolctól tizenegyig), lump-idő (este tizenegytől éjjel kettőig), művész-idő (éjjel kettőtől fél négyig) és ügynök-idő (mindig)."
Makacs tévhit, hogy a kávéház elsősorban a férfiak birodalma volt. Szó sincs róla! A századfordulón a férfiak éppen azért kezdenek dühödt támadásba a kávéházba csapatostól járó asszonyok és a körülöttük rohangáló gyerekek ellen, mert már nem férnek el tőlük, és zavarják a "komoly" beszélgetéseket.
1906-ban nagy szenzációt keltett Budapesten, hogy a New York kávéházban született egy gyerek. (A bába Mari néni, a "toalett-őrangyal" volt.)
S ha meghalt egy törzsvendég? A kávéházra kitűzték a fekete zászlót, sőt arra is akadt példa, hogy a családtalan öregúrnak törzsasztala márványlapjából készíttettek sírkövet a kávéház költségén, vagy magát a kávést temették üzlete egyik márványasztalának oltalmába.
Magyarországon az írók, költők a 18. században – csakúgy, mint Európában mindenütt – még főként szalonokban találkoztak egymással és olvasóikkal, mecénásaikkal. Az irodalom polgárosodása, demokratizálódása a 19. században kezdődik. A kiadók, a nyomdák a nagy városokban működnek, ezért az írók is elhagyják a vidéki kúriákat.
A szépirodalom képviselőinek körében egyre többen kénytelenek írásból megélni – ez természetesen kevesek számára biztosít magas vagy legalább közepes életszínvonalat. Mindehhez hozzájárul az is, hogy a rohamtempóban növekvő kereskedővárosban, Pesten a ház- és lakásépítés már a 19. század közepén sem tud lépést tartani a lakosság számának szaporodásával.
A szűkös, nehezen és drágán fűthető, világítható lakásokkal szemben mi lehetne vonzóbb, mint a tágas, meleg és fényűzően világított kávéház, ahol ráadásul ingyen lehet újságot olvasni, beszélgetni, politizálni, s a jó társaság mellett sokféle játék is kínálkozik? A reformkor és az 1848-as magyar polgári forradalom legnevesebb íróinak, költőinek a belvárosi Pilvax kávéház volt a törzshelye.
Az első olyan magyar irodalmi lap, amelyet főszerkesztője szerint is "kávéházban írtak és kávéházban olvastak", A Hét címet viselte. 1890-től 1924-ig jelent meg, az új szellemű polgári olvasóközönség – köztük a női olvasók – ízléséhez igazodva, ám ugyanakkor azt az ízlést hatékonyan alakítva, fejlesztve is. A Hét nagy figyelmet fordított a kortárs nyugat-európai, elsősorban francia irodalomra. Új műfajokat honosított meg, a politikai kérdéseket is elegáns társasági modorban tárgyalta. Kitűnő kritikákat közölt könyvekről, képzőművészeti kiállításokról, a zenei élet eseményeiről.
Az 1890-es évektől szerzői közé tartozott Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, valamivel később pedig Ady Endre, Krúdy Gyula, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Lukács György, Móricz Zsigmond is. A lap jelentősége akkor hagyott alább, amikor 1906-ban megjelent minden idők legfontosabb magyar irodalmi folyóirata, a Nyugat. A Hét kávéházi törzsasztala évtizedekig az egyetem, egy nagy kiadóvállalat és az Egyetemi Könyvtár tőszomszédságában, a belvárosi Centrál kávéházban működött. Ez a kávéház néhány éve újra kinyitott, szeretettel őrzi hajdani híres vendégei emlékét
Az 1908-ban alapított folyóirat forradalmasította a magyar irodalmat. Nevében is jelezte, honnan veszi a példát, ám szerkesztőinek sikerült ötvözni az európai irodalom hagyományait és legújabb irányzatait a magyar hagyományokkal és törekvésekkel.
A lap szerkesztői közül Ignotus és Osvát Ernő játszotta a legnagyobb szerepet, a munkatársak közül pedig olyan nagyságokat említhetünk, mint Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes vagy Füst Milán. A Nyugatot alapító fiatalok első törzshelye a Centrál volt, ám talán még jelentősebb szerkesztőségi asztaluk működött a világ – de legalábbis Budapest – legszebb kávéházában, a hamarosan eredeti szépségében újranyíló New Yorkban.
A Harsányi testvérek, akik a kávéházat a 20. század első másfél évtizedében vezették, szeretettel kényeztették az irodalom jeleseit. Nemcsak hogy bőkezűen hiteleztek nekik, de bevezették a kedvükért az "írótálat", amelyen – fillérekért – bőséges adag sonka, felvágott és sajt tornyosult, és számolatlanul járt hozzá a zsömle. Az írók kiváltságai közé tartozott az is, hogy ingyen kapták a hosszú, keskeny kéziratpapírt, az úgynevezett "kutyanyelvet" és a tintát is – ez utóbbit csak addig, amíg az egyik heves ifjú titán a hölgyterem sárga selyemdíványára nem borított egy teli üveggel. Ez után át kellett térniük a ceruzára…
A századelő egyik leghíresebb operett-slágerében könyörög a férj egy kis kimenőért, s tervezi, mit kezd majd a szabadsággal: "az egyik kocsmából a másik kocsmába, törzskávéházamból zenés kávéházba…" A New Yorkba sok zeneszerző is járt, elsősorban persze a könnyű műfaj képviselői az elképesztően termékeny Zerkovitz Bélától és a magyar jazz úttörőjétől, Weiner Istvántól a híres operett-szerzőig, Kálmán Imréig. Ez utóbbinak egy ízben még a bölcs és türelmes főpincért, a nagy bajuszú Reisz Gyulát is sikerült meghökkentenie, fizetés helyett ugyanis teli torokból elénekelte neki a készülő darab slágerét: "Adj egy édes csókot, drága kis baba!"
A kávéházak egy részében minden nap, de legalább hetente egyszer volt zene. A híres magyar cigányzenészek mellett az első világháborúig működtek szerb tamburazenekarok és kétes erkölcsű, de a férfiközönség szemében igen vonzó női zenekarok is. A cigányzenekarok azért arattak elsöprő és végleges győzelmet a konkurencia fölött, mert a népdalok és népszerű műdalok mellett már a bemutató napján tudták a legújabb opera vagy operett slágereit, de játszottak indulókat, keringőket, polkákat, sőt – már a századfordulótól kezdődően! – jazzt is, egyszóval mindent, a hangfelvételek tanúsága szerint kitűnően. Külön műfajt jelentett a szintén "mindentudó" kávéházi zongorista: sok fiatal tehetség kezdte így a pályafutását, például a neves filmzene-komponista Brodszky Miklós a New York bárjában.
Természetesen a festőknek, szobrászoknak is megvoltak a maguk kedvenc törzshelyei. A legfontosabb művészkávéház a század elején a Baross és az Abbazia, majd ez után a Japán volt. A művészek átköltözését mulatságos affér előzte meg: mivel rendszeresen kivagdosták a képmellékleteket a méregdrága külföldi művészeti folyóiratokból, amelyeket a derék kávés éppen az ő kedvükért járatott, Steuer Gyula mérgében bélyegzőt csináltatott, és minden veszélyben forgó újságoldalra rápecsételte: "ezt a képet az Abbazia kávéházból loptam". A művészek néhány nap múlva fehér festékkel, öles betűkkel fölírták a kávéház épületére (az ötemeletes bérház Steuer Gyula tulajdonában volt), hogy "ezt a házat a kávéház drága áraiból loptam!" – és áttették székhelyüket egy sarokkal arrébb, a Japán kávéházba.
A Japán kávésa, Kraszner Menyhért nagy műpártoló volt: szívesen vette, ha az állandó pénzzavarral küzdő festők képpel fizettek, sőt minden tanévben ingyenes étkezést biztosított a Képzőművészeti Főiskola egy-egy szegény sorsú diákjának. Ő vezette be a "javító kávé" és a "javító tej" intézményét is: addig lehetett próbálni "kikeverni" a kávé kívánt színét, míg dupla adag nem kerekedett – ugyanazért az árért.
A márványasztalokon számtalan rajz, vázlat, karikatúra született, ám ezeket a pincérek vagy a takarítók reggelre kíméletlenül lesikálták. Kivételképpen megmaradt egy asztal a New Yorkból, író vendégek portréival, amelyet a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum őriz féltett kincsként.
/A cikkeket a kávé története c. honlapról ollóztam ki/
Itt rendelhetsz:http://www.bazsoka.dxn.hu/termekek
Ha partner akarsz lenni:
http://www.bazsoka.dxn.hu/uzleti_lehetoseg
Ha pedig személyesen velem szeretnél beszélni: 36 30 661 2072
http://www.dxneurope.eu/
